Emlékeim közt sokszor felbukkan egy almafa a nagyapám kertjéből. Nagyjából tíz éves lehettem akkor, amikor ráeszméltem, hogy gyümölcséréskor háromféle almát termett. Mindaddig nem volt rá figyelmem, csak élveztük, amit adott az a fa és almáit jóízűen majszoltuk az ólak és a kert között szaladgálva. De akkor megkérdeztem nagyapámat, hogy ez meg hogy lehet. A háromféle termés. Ekkor került először a kezembe oltókés. És akkor megtanultam, bár utána sokáig nem használtam ezt a tudományomat. Ki gondolta volna, hogy néhány évtizeddel ezután találkozom majd valakivel, aki az oltókésével menti hagyományainkat? Tóth János írása.
Hogy mi is a Tündérkert? Bizonyára az a hely, ahol még a tündérek is jól érzik magukat. Ez z igaz lehet Göcsej egyik eldugott szegletére, ahonnan Kovács Gyula munkássága elindult. Azzal a hatalmas hittel, amellyel a környezete ruházta fel annak hagyományainak megőrzésére.
Kovács Gyula 1963. január 21.-én született a Lenti melletti Nova településen. Édesapja erdész volt, akitől megtanulta a környezetében lévő sokszínű élővilág tiszteletét, akivel már gyermekkorában bejárta és megismerte a Göcsej, Őrség, Hetés vidékeit. Apai nagyapja parasztember volt, aki a maga józanságával és munkabírásával örök minta maradt számára. A család a kommunizmus éveiben igen sok nehézségen esett át. Anyai nagyapját kuláklistára tették, erről így emlékezik meg:
„Öregapám (anyai ágon) nem paraszt volt. Szokásos „kutatásaim” során találtam egy levelet, amit neki címzett a tanácselnök. Az első mondatára emlékszem, így kezdődött: Borsos György mocskos kulák. Hivatalos levél volt, bélyegzővel ellátva. Akkor még nem tudtam, a kulák miféle mesterség, de balsejtelmek gyötörtek. A család túlélte a deportálást a hortobágyi Kónyán, sőt haza is térhettek. Szerencsétlenségükre hamarosan megjöttek a téesz-agitátorok, és nagyapámat a földje végében agyonverték. Nem halt meg azonnal, hosszú hónapokig haldoklott. Ahogy a helyiek mondták megszenvedett a halálért.”
Kovács Gyula tanulmányait Sopronban végezte, majd visszament szülőföldjére és erdészként helyezkedett el, mely hivatását ma is folytatja. A munkája során ismerte meg a göcseji tanyákat, az ott élő embereket, akik maguk termelték meg az élethez szükséges javakat, tisztelték és megőrizték a sok évszázados hagyományokat, és aszerint szervezték életüket. Ekkor még élt a göcseji tanyavilág, de már látszott, hogy a végóráit éli. A falvakban lakók a gyerekeiket elküldték tanulni és nem volt elvárás, hogy az iskola befejeztével visszamenjenek - így elképesztő gyorsasággal néptelenedtek el ezek a tanyák és falvak.
„Hozzám jöttek dolgozni csemeteültetés idején hetven-, nyolcvanéves asszonyok, emberek. Napjainkban ezt még elképzelni sem könnyű. Itt értettem meg, ezek közt az emberek között a Göcsejt, mert ismerni ugyan ismertem, magam is göcseji vagyok, de addig nem értettem. Ezek a tanyák abban különböztek az alföldiektől, hogy itt nem a pusztán, hanem az erdőben léteztek. Az erdőből hasítottak ki 5-10 hektárt, itt termelték meg kenyerüket, borukat. A környező falvakba csak akkor jártak, ha búzát vittek a malomba. Öntörvényű emberek voltak: szegények, de szabadok.”
Kovács Gyula ekkor ismerte fel igazán, amit akkor már tudat alatt érzett, hogy a környezet pusztulásával a sokféleségben viruló gyümölcsfajták is halálra ítéltettek, velük együtt pedig elvész a hagyományok és táplálkozási szokások egy része is. Elhatározta, hogy minden erejével megpróbálja megállítani, illetve lelassítani ezt a tendenciát. Kovács Gyula megértette azt a folyamatot, amely a magyarságot - főleg vidéken - éltette. Azt a társadalmi kohéziót, melynek alapjait a hagyományokon alapuló tudás adott. A gondolat akár Lükő Gábortól is származhatna, hiszen nála is az legfontosabb tézis, hogy a hagyomány elemeit nem lehet külön-külön vizsgálni, hanem azt egységben kell látni és fenntartani. Nem lehet csak a zenét vagy csak a táncot vagy csak a szimbólumrendszert önmagában szemlélni - azoknak szerves együtthatását kell tanulmányozni - a gyökerektől kezdve. Meg azt, ahogyan abban az adott közösség él. (Lükő Gáborról és munkásságáról itt írtunk.) Gyula éppen ezért kezdte el megfigyelni a térség falvainak múltját, szokásait is a térség neves néprajzkutatója, Gönczi Ferenc nyomán. Az idős emberektől tájékozódott a vidék hagyományos gyümölcstermesztéséről, mely tudomány évszázadokon keresztül apáról fiúra szállt.
A gyümölcsfákat régen nagyon megbecsülték. Háború vagy éhínség idején, mikor a termés elpusztult vagy az állatokat elvitték, a gyümölcs biztos táplálékul szolgált. Minden községnek megvoltak a leginkább kedvelt fajtái, melyek még elvétve megtalálhatók. Gyula éveken át tartó kutatása során felmérte a még fellelhető régi fajtákat, pontos nyilvántartást készített róluk, leszaporította azokat és a Pórszombathoz közeli medesi szőlőhegyen lévő birtokán eltelepítette.
Ha Bartók Béla és Kodály Zoltán munkásságát a népzene, Martin György munkásságát a néptánc területén kimagasló megbecsülés övezi, akkor ezt a munkásságot is legalább akkora megbecsülés kell övezze a maga 3500 gyümölcsfajtájának elmentésével.
„Felmérve a lehetőségeimet, melyek a nyolcvanas években finoman szólva is csekélyek voltak, ösztönösen a gyümölcsészetet és az ehhez kötődő gasztronómiát, népi gyógyászatot stb. kezdtem elsősorban kutatni. Döntésemet elsősorban az motiválta, hogy a meséket, mondákat, építészetet lehet rögzíteni, de ha egy régi gyümölcsfajta utolsó példánya elpusztul, akkor az végképp eltűnik a magyar kultúra történetéből. Felméréseket készítettem, és elhatároztam, hogy összegyűjtöm térségünk régi gyümölcsfajtáit. Összegyűjtöm, ahogyan a régiek csinálták, vadalanyba oltva és a Gondviselésre bízva (metszés és vegyszerek nélkül). Miután nem végeztem sem kertészeti szakiskolát, sem egyetemet, hál' Istennek nem volt számomra semmi tabu. Mindent úgy őriztem meg, ahogy kaptam. Nem vettem el belőle, nem próbáltam „igazodni”, és nem adtam hozzá semmit. Mivel ismertem a térséget, ismertem azokat az embereket is, akik a régi idők gyümölcsészetét ismerhették.”
A Kovács Gyula által létrehozott gyűjtemény nem egy a sok, máshol is létrehozott gyűjtemény közül, hanem valóban különösen értékes állomány. Olyan fajták, változatok is megtalálhatók benne, melyek máshol nincsenek meg - de az talán még lényegesebb, hogy Európa-szerte sincs jelenleg ekkora fajtagazdagsággal rendelkező gyűjtemény, főleg olyan, amely rendszerezve is van.
Gyula munkássága lassan kinőtte a göcseji kertet és tájegységet - és a teljes Kárpát-medence lett a terepe, felkutatva számos olyan helyet, ahol a gyümölcsészeti kultúra jelentős lenyomatai megtalálhatók voltak. Ezek olyan helyeken voltak és vannak, ahol fontos nemcsak a gyümölccsel való bánás, hanem minden más közösségi hagyomány megtartása, melynek egy-egy közösség ad lelket. A közösség lelkét pedig olyan emberek határozzák meg, akik kovászai annak. Ahogy Gyula fogalmaz:
„Nem is igazán a gyümölcsöt kerestem, hanem a közösségeket és a jóakaratú embereket, akik büszkék hagyományaikra."
Kutatómunkája során nemcsak a gyümölcsfákról gyűjtött be minden információt, hanem az is érdekelte, hogy mire használták fel az egyes fajták gyümölcseit. Miből készítettek ecetet, pálinkát, aszalványt, lekvárt, gyümölcslét, vagy különböző süteményeket.
Kovács Gyula Kárpát-medencei vándorlásai során ennek a belső parancsnak engedelmeskedve keresi és kutatja ma is a pusztuló gyümölcsészeti örökséget. Mert az utolsó órákban vagyunk, vagy már azon is túl – legnagyobb magyar gyümölcsész, a 19. századi Bereczki Máté óta is elképzelhetetlenül pusztul, tűnik el napról napra az a hagyaték, amely a gyümölcsök sokféleségét jelentette. De az írott anyag megmaradt: Kovács Gyula számára a már-már elfeledett tudósok munkái is nagy segítséget nyújtottak. Rudinai Molnár István, Entz Ferenc, Villási Pál, Bodor Pál, Nagy Ferenc és mindenekelőtt a vidéki magányban is nagyszerű művet alkotó férfiú, a magyar gyümölcsészet atyja, Bereczki Máté. Bereczki, a nagy előd is begyűjtötte és rendszerezte, majd tovább is adta azt a nagy hagyatékot, amely a 19. század Magyarországán még fellelhető volt. Kovács Gyula méltó utódként gyűjt, szaporít és visszaadja hagyatékunkat, sőt új módszereket is kikísérletezett.
„Oltottam gyökérbe és rügybe, fás és zöldoltással, de vannak egyedi módszereim is."
Gyula tevékenységétől inspirálódva sok olyan közösség is elkezdte a saját gyümölcsészeti hagyományának feltárását, amelyek nem feltétlenül földközeli tőből fakadnak. Vannak mára olyan fiatal, vidéken új életet kezdő közösségek, amelyek megértették ezt a tanítást Kovács Gyula személyes ismeretsége nélkül, de a munkásságát ismerve - és így lett munkája hatása még kézzelfoghatóbb és jelentősebb. Így ezek a közösségek is hordozóivá lesznek újra a kultúránknak, nem pedig csak fogyasztói.
2002-ben új erőre kapott a gyümölcsészeti örökségünk megőrzésének gondolata, amikor Kovács Gyula találkozott a hortobágyi pusztából származó, debreceni diáklétben felcseperedő kiváló színészünkkel Szarvas Józseffel, aki 2007-ben nyitotta meg viszáki portáján a Kaszás Attila Pajtaszínházat.
Ekkor fogant meg az az ötlet, hogy közösségépítő kötőanyagként megalapításra kerüljön az ország első Tündérkertje, ahová minden újszülöttnek ültet egy fát a családja, akik később gondozóivá is válnak annak.
A Tündérkert azonban nem maradt egyedül. Ma már Kárpát-medence szerte nagyjából négyszáz Tündérkertet alapítottak a helyi közösségek hasonló megfontolásból. Így nőtte ki magát organikusan a Tündérkert-mozgalom. És meg kell említenünk még valakit: a Tündérkert-triász Ambrus Lajos József Attila-díjas íróval válik teljessé, aki írásaival olyan alapot teremtett meg a mozgalomnak, amely nélkül nem zárulhatna a kör.
Ambrus Lajos írásai olyan tudományos és szellemi alapot adtak a kibontakozó mozgalomnak, amely a kitartó kutatásai eredményeit vetíti elénk. Kiváló ismerője a magyar gyümölcsnek és azok történetének, írásai a történelembe ágyazva mutatják meg a ma is időszerű tudást, mellyel vétek nem élni. Irodalmi igénnyel megírt írásai segítik az eligazodni vágyó érdeklődőket és „kert-embereket” a mélyebb tudás megszerzésében. Ahogy ő írja:
„A tündérkert varázsos jelentésű szó a magyar emlékezetben: egyszerre jelenti az elérhetetlen szépségek színhelyét, és egy nagyon is valóságos metaforát. Mesebeli lények és az álmok paradicsomát, ahol minden a helyén van, és ahol minden Isten keze nyomát őrzi. Minden élőlény, minden termő fa; égen a felhők és az egész lefegyverző idill. És a tündérkert jelenti Bethlen Gábor Erdélyét is – sok romlás közt egy valódi új világot és új földet, amely szinte már nem is emberi léptékű, hanem inkább földöntúli alkotás. De mára mintha eltűnnének a „tündérkertek” – most nekünk kell újjáépíteni.”
A Tündérkerteknek az a szerény, ám nagyon is méltánylandó kérése és üzenete: mindenki ültessen egy fát nagyszülei hagyatékából! Kovács Gyula áldozatos és szívet melengető munkája révén akkor talán megvalósul Bereczki Máté régi álma is: Isten legszebb gyümölcsöskertjévé változtatja a magyar hazát.
Talán nem sértődik meg senki azon, hogy egy francia író, Jean Giono nálunk egyik legismertebb művéből idézek itt a végén, melynek címe: Az ember, ki fákat ültetett:
„Amikor felmérem, hogy micsoda állhatatosság, lelki nagyság és minő szenvedélyes nagylelkűség kellett ahhoz, hogy erre az eredményre juthasson, hatalmas tiszteletet érzek az öreg, tanulatlan parasztember iránt, aki eme Istenhez méltó művet véghezvitte.”
Források:
Ambrus Lajos: Nagy Almáskönyv 2022.
Ambrus Lajos – Kovács Gyula: Gyümölcsök és praktikák a tündérkertből
Kovács Gyula: Göcsej gyümölcsészete I.: Ambrus Lajos: Nagy almáskönyv 2022.
Kovács Gyula: Tündérkert mozgalom előadás, Makovecz Imre Alapítvány 2022.
