Tánctudományi körökben talán Bartókhoz és Kodályhoz mérhető a munkássága. Az iskola, amit ő elindított, a néptánc anyanyelvi szinten való megtanulása egyre inkább teret kezdett hódítani. Túllépte Magyarország határait is, Európa határait is. Ma már Japánban meg Amerikában is, tulajdonképpen mindenhol így tanítják a néptáncot. Mert szorosan kapcsolódik a zenei anyanyelvhez a mozgáskultúra - írta Martin Györgyről Kallós Zoltán. Hogy miért érdemelt ilyen hatalmas dicséretet egy különleges kortárstól? Tóth János írásából kiderül!
Martin György, becenevén Tinka, Budapesten született 1932. február 5-én. A néptánccal való kapcsolata igen korán megalapozódott, mégpedig azáltal, hogy - és érdekes lesz, amit írok - elkezdték érdekelni az indiánkönyvek és az az életforma, kultúra, amelyet ezek a regények közvetítettek.
Ennek nyomán még tizenéves korában megismerkedett Borverndég Deszkáss Sándorral, az indiánregény-íróval, a Tizenkettők Szövetségének, azaz a Magyar Indiánok Egyesületének alapítójával, aki értője, kutatója, gyűjtője volt az észak amerikai indián kultúra folklórjának és néprajzi tárgyainak. Martin Györgyöt olyannyira elragadta ez a romantikus világkép – főként a Borvendég Deszkáss Sándoré - hogy ő maga is meglapította saját indiántörzsét, melynek központját a Rákos-patak menti lápos szigetecskéken állítottak fel.
Borvendég Deszkáss Sándor, indián nevén Fehér Szarvas, magyar író, újságíró, a magyar indián mozgalom megkerülhetetlen alakja. 1913. augusztus 16-án született Kecelen értelmiségi családban. Édesapja iskolaigazgató volt. Az indiánok iránt már gyerekkorától kezdve komolyan érdeklődött, majd hatodikos gimnazista korában osztálytársaival indián törzset alapítottak. Elkezdtek autentikus ruházatot és felszerelést készíteni maguknak és megalakították a Tizenkettők Szövetségét, más néven a Magyar Indiánok Egyesületét, és széleskörű nemzetközi levelezésbe fogtak az indiánok segítése, megmentése érdekében. Ennek kapcsán kerültek kapcsolatba az az egész Észak-Amerikára kiterjedő Amerikai Indián Szövetséggel (Indian Association of America). A szervezet előszeretettel adományozott kitüntető címeket a világ távoli pontjain tevékenykedő „indiánoknak”. Borvendég így kapta meg a Fehér Szarvas (White Elk) indián nevet, egy eredeti vöröskő pipafejet, a New England-i Schaghticoke Nemzet Tiszteletbeli Törzsfőnöke címet, valamint az „indián filozófia doktora” és az „indián ügyességek mestere” diplomákat.
Sokáig megpróbált kijutni az Egyesült Államokba, de a háború kitörése miatt ez meghiúsult. 1940-ben megírta A Szikláshegyek varázslója című első regényét. Kiadója, az Athenaeum marketingfogásként lehúzta a borítóról a műfajt jelölő ‘regény’ szót, ráadásul a könyv végén azt ajánlották, hogy aki kapcsolatba akar lépni a szerzővel, annak megadják a címét. Így fordulhatott elő, hogy az olvasók valóságnak hitték a fikciót - de közben így tudtak Borvendéggel kapcsolatba lépni pl. Martin Györgyék is.
1949-ben „burzsoá-nacionalista nézetei” miatt kizárták az Írószövetségből, elveszítette állását, fizikai munkakörben helyezkedett el egy ipari szövetkezetnél. 1949-ben le is letartóztatták demokráciaellenes tevékenységért. Írói tevékenységét nem folytathatta, és az ÁVO az összes relikviáját és két kéziratát elkobozta. Életműve azonban továbbra is hatott az ifjúságra, mert amikor betiltották a cserkészszövetséget, az egyházi kisközösségek indiántáborként vitték tovább a mozgalmat.
Fizikai munkásként dolgozva, azért hű maradt a saját világnézetéhez és folytatta az írói munkásságát - a Pajtás ifjúsági folyóirat hasábjain.
1963-ban az államrend megdöntése iránti szervezkedés miatt ismét letartóztatták és hat hónapot töltött négy társával börtönben. Szabadulása után az Erdészeti Közlönyt szerkesztette.
Végül 1974-ben nyílt lehetősége, hogy körutazást tegyen szeretett indiánjai földjén Észak-Amerikában. Élete utolsó éveiben írásain dolgozott, reménykedve a kéziratban lévő kötetek megjelenésében. 1988. május 22-én helyezték örök nyugalomra a Rákoskeresztúri temetőben.
A Deák téri Evangélikus Iskolában (ma Deák téri Evangélikus Gimnázium), ahová Martin járt „egy törzsbe tartozó” barátaival, újra elindulhatott a korábban létezett cserkészcsapat 1945-ben. Ez kiváló keretet adott a fiatalkori természetszeretetnek. Ez a két közösség a cserkészet betiltása után eggyé vált. Martint folklór és régiség iránti érdeklődését a cserkészet és az indiánozás alapozta meg - még ha az nem is a magyar hagyományokon alapult. Karácsony Sándornak köszönhetően létrejött viszont a cserkészet magyar ágazata a regöscserkészek mozgalma (bővebben itt írtunk róla). Ez volt az a mozgalom, amelynek alapjait már a magyar néphagyományok és a népi írók munkássága adta - és ez keltette fel el Martinban a vágyat, hogy komolyabban foglalkozzon a magyar hagyományokkal, azon belül a néptánccal is. A regöscserkészeti találkozókon folyamatos volt a magyar népdal- és néptánctanulás. Martinék csapatából többeket is elküldtek őrsvezetői tanfolyamra, ahol Kasper Egon ismertette meg mélyebben a magyar néptáncok alapjait velük. Barátai emlékezéseiből tudjuk, hogy Martin György kitűnt társai közül: a Molnár István táncművész, koreográfus által alakított Csokonai Táncegyüttesben ő táncolta le a legszebben és legpontosabban a mester által felvett és lejegyzett legényest.
Elköteleződés a néptánc irányába
A Csokonai Táncegyüttes már egy szisztematikusan összeállított, határozott koncepcióval és rendszerrel megalapított együttes volt Molnár István vezetésével, aki nevéhez és munkásságához fűződik a ma is jelentős és nemzetközileg ismert, a hivatásos együttesek működésében alkalmazott Molnár-technika kialakítása.
Molnár István koreográfus, táncművész, érdemes művész (1954) pályafutását előadóművészként kezdte. Érdeklődésében és munkásságában az 1940-es évekre a néptánc került előtérbe. Egyike volt az első magyarországi mozgófilmes néptáncgyűjtőknek, szerte a Kárpát-medencében készített felvételeket. Összefoglaló kötetében gyűjtéseit mozdulattipológiai rendszerben tette közzé. Részben néptánckutató munkásságához kapcsolódik táncosképző technikai rendszere, a „Molnár-technika”, amely a klasszikus balett képzési rendszerét kívánja belehelyezni a néptáncegyüttesek technikai képzésébe.
Mint együttesvezető és táncpedagógus a II. világháborút közvetlenül megelőző évektől jelentős szerepet töltött be a különböző ifjúsági szervezetek kulturális mozgalmaiban, például a KALOT-ban és a cserkészmozgalomban. Jelentős amatőr, majd központi hivatásos együttesek művészeti vezetője 1971-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig.
Martin György 1951 és 55 között a Csokonai Táncegyüttesben táncolt - kimagasló tehetséggel. Itt nyílt alkalma arra, hogy bekapcsolódhasson az akkor újból meginduló kutatás-sorozatba, mivel mestere – látva irányultságát, tehetségét, kitartását, alaposságát és munkabírását - ebbe az irányba terelte. (Milyen jól is tette, hiszen a három évtizedes munkássága új tudományág létrehozásával alapozta meg a magyar és nemzetközi tánckutatást!)
Ebben a közösségben mélyítette el néptáncos tudását, és vált a közben hivatásossá alakuló Csokonai Táncegyüttes szólótáncosává. Táncos pályafutásával párhuzamosan elvégezte az Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karán a magyar nyelvtanári szakot, majd ezután néprajzos-muzeológusi diplomát is szerzett. Kiemelkedő személyiségek voltak a tanárai, mint pl. Ortutay Gyula és Tálasi István.
Mivel tanulmányai is ezt az irányt mutatták és mestere, Molnár István is sarkallta erre, Martin elkezdett komolyabban foglalkozni a néptánchagyományink szisztematikus kutatásával. Tanulmányai végeztével e kutatások eredményeként megjelent első fontos műve, a Somogyi táncok című kötet, mely már érvényesíti a tánckultúránk megismeréséhez és értelmezéséhez nélkülözhetetlen elveket, a komplex igényű, a táncot, zenét, szokáskeretet és a táncélet egyéb jelenségeit egységben vizsgáló kutatási módszer koncepcióját.
Martin, a tudós táncos
Martin György munkásságának indulásakor a magyar néptánc tudományosan szinte ismeretlen volt, bár maga a néptánc nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a Gyöngyösbokréta mozgalom már felvonultatta a közönség elé a két háború közt akkor még gazdagon virágzó tánchagyományainkat. De ez megmaradt a tánchagyományukat éltető közösségek színpadi megmutatkozásánál a különböző kultúrversenyek és fesztiválok, találkozók szintjén. Nem tudott eljutni a látványtól a tudományos rögzítésig, mozdulatelemzésig. Addig Gönyey Sándor néhány filmfelvétele, a Magyarság Néprajzába Lajtha Lászlóval közösen írt táncfejezete vagy Molnár István táncleírásai adtak - mai igényeinket már ki nem elégítő - híradást a néptáncról.
Első feladat volt tehát az anyag feltárása. Erre a feladatra hívták meg Martin Györgyöt, mint néptánckutatót az akkori Népművelési Intézetbe 1953-ban. Végezte is ezt a munkát egészen 1963-ig.
Az első időkben a kutatás nem terjedhetett ki a teljes magyar nyelvterületre. Főleg az 1956-os forradalom után zárultak le a határok minden szomszédos ország felé, ezért a terep „Kismagyarország”-ra korlátozódott - de ez is éppen elég munkát adott ebben az időben. A táncosfilmezés utolsó pillanatait kaphatta el Martin a társaival. A faluközösségek e korszakban bekövetkező teljes felbomlása előtt a Gyöngyösbokréta mozgalom adott még egy olyan lendületet a közösségeknek, hogy nem vetkőzték ki teljes mértékben korábbi hagyományos kultúrájukat.
1960-ben jött az a bizonyos IBUSZ-hirdetés, mely nyomán először kijuthatott Erdélybe egy szervezett úton Andrásfalvy Bertalan, Pesovár Ferenc és Martin György. Erről Andrásfalvy Bertalan így emlékezik meg:
„1961-ben egy IBUSZ iroda előtt elmenve láttam, hogy az IBUSZ 4 napos erdélyi utat indít. (…) Megint visszaállt az a rend, hogy haláleset, vagy súlyosabb betegség esetén különleges engedéllyel lehetett csak Erdélybe útlevelet kapni. Ezt az IBUSZ indította 4 napra. Nagyvárad-Kolozsvár volt az út és erre riadóztattam akkor Pesovár Ferencet és Martin Gyurkát. Sikerült időben értesíteni Kallós Zoltánt is - aki akkor Gyimesen volt - hogy két és fél napot tudunk tölteni Kolozsvárott, viszünk gépet, szeretnénk a környéken filmezni, gyűjteni. A szokványos IBUSZ utak voltak ezek. Egyetlen egy buszban, idegenvezetővel, szoros programmal. Nagyvárad megtekintése után este érkeztünk Kolozsvárra, ahol Kallós Zoltán várt minket. Mindent előkészített. Szülőfalujában Válaszúton, Bonchidán és Mérán filmeztünk két napon keresztül. Elkértük magunkat a csoporttól, hogy nem veszünk részt a csoportos kolozsvári műemlék-, múzeumi- és városlátogatáson. Ezen a két napon készültek az első hiteles filmek az erdélyi táncokról, amelyek a zenével együtt kerültek felvételre. Ez volt az első felejthetetlen erdélyi gyűjtőút.” (Andrásfalvy Bertalan: Visszatekintés In.: Martin György emlékezete 1993. Budapest)
Ekkor nyílt ki Martin számára az igazi „ígéret földje”, és ekkor már nem is álhatott semmi annak az útjába, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán alaposságával és rendszerező képességével kezdje a magyar néptánckultúrát felgyűjteni, elemezni és rendszerezni, amellyel egy nemzetközileg is elismert tudományágat hozott létre. Kallós Zoltán így jellemzi a munkásságát:
„Elmondhatjuk róla, hogy tánctudományi körökben talán Bartókhoz és Kodályhoz mérhető a munkássága, és tulajdonképpen az az iskola, amit ő elindított itt Magyarországon, a néptánc anyanyelvi szinten való megtanulása egyre inkább teret kezdett hódítani. Nemcsak Magyarországon, túllépte Magyarország határait is. Európa határait is. Japánban, meg Amerikában is, mindenhol így tanítják a néptáncot. Mert szorosan kapcsolódik a zenei anyanyelvhez ez a mozgáskultúra. És ő mindig azon volt, hogy ha gyűjtöttünk, hogy teljes táncciklusokat felvenni, úgy hangszerest, mind filmre is. Minden faluban megnézni azt tulajdonképpen, hogy miből is áll ott az a ciklus. Ugyanezt mondta annak idején Kodály is, hogy minél több hangszeres zenét kell felvenni. Mert nem voltak ilyen technikai felszerelések annak idején, hogy így lehessen rögzíteni ezeket a hagyományokat. A tanítványai ezt tovább folytatták és folytatják, főleg az Akadémián.” (Kallós Zoltán: Visszaemlékezés az első közös erdélyi gyűjtőutakra In.: Martin György emlékezete 1993. Budapest)
A bartóki és kodályi gondolattal élve és felvértezve a környező népek táncainak gyűjtését is elindította, hogy megtehesse összehasonlító vizsgálatait, így a szlovák, román táncot és tánczenét, de a lengyel gorálok (lengyel-szlovák határon élő nyugati-szláv népcsoport) táncos és zenei hagyományait is gyűjtötte. Időközben, 1965-től az MTA Népzenekutató Csoportjának tudományos munkatársa, majd csoportvezetője, majd 1974-től haláláig az MTA Zenetudományi Intézet tudományos osztályvezetője lett.
Ez a munka sajnos derékba tört, még mielőtt a legnagyobb szintéziseit közreadhatta volna - 1983-ban bekövetkezett váratlan halálával. Azt az elképesztő, több tízezer méternyi felvett táncfilm-anyagot a mai napig sem sikerült teljes mértékben feldolgozni és közreadni, méghogy elemezni! Ő maga is csak a munka egy részét tudta elvégezni - de így is született 192 tudományos írás és 7 összefoglaló könyv.
Munkássága máig hat, főleg azzal, hogy a táncházmozgalom alapítói közt is tudhatjuk, így szellemisége tovább él ebben a mozgalomban és természetesen a mai magyar néptáncos közösségekben - hiszen az ő felvételei alapozzák meg a táncosközösségek örökségmegtartó munkáját. Ebben hatalmas előrelépés volt az, amikor erre a mozgalomra önálló intézményt is alapítottak: 2011-ben a Hagyományok Házát.
Források:
Felföldi László és Gombos András (szerk.): A népművészet táncos mesterei 2001. Budapest
Felföldi László (szerk.): Martin György emlékezete – visszaemlékezések és tanulmányok születésének hatvanadik évfordulójára 1993. Budapest
A Martin legenda – beszélgetések Martin György életéről és munkásságáról In.: Folkmagazin 2011 VII. különszám
Pesovár Ernő: In memoriam Martin György In.: Ethnographia 1987. XCVIII. évf. 2-4.
Vargyas Lajos: Meghalt Martin György In.: Muzsika 1984. 1. szám
Vargyas Lajos: Martin György a tudós In.: Folkrádió – Folkszemle
